Japán Lelke: Interjú Don G. Trent-tel 1978-ból


A modern kori kendō csupán sport és nem pedig budo? Nem úgy a jelenleg Japánban élő Don G. Trent, a Légierő főtörzs- őrmestere számára. Trent 24 éve teljesít szolgálatot a Légierő kötelékében, melyből 11-et az ősi japán művészet, a kendō gyakorlásával töltött. A fekete öves Trent a Morál, Jólét és Kikapcsolódás részleg utánpótlás ágazatának vezetőjeként dolgozik a Yokota Légi Bázison. Teljes munkaidős állása mellett egyike a japán Tachikawa  Kendo Klub azon 17 tanárának, akik több, mint 800 növendék oktatását végzik.

– Vannak, akik szerint a mai modern kendō már nem olyan, amilyen volt  és csak sportnak tartják, nem pedig budōnak. – mondja Trent. – De ez nem igaz. Ha olyan idős mestereket kérdezel, akik a háború előtt is gyakoroltak már, azt fogják mondani, hogy technikailag a kendō minősége épp olyan jó, ha nem jobb, mint régen. Az egyetlen, ami kiveszőben van, az a szellemiség, amiatt, hogy a kardot felváltotta a bambuszbot.

– De a kendō sokkal többet jelent. Ez egy életforma, az erkölcsi rendszere pedig magában hordozza Japán lelkét. – A kendō művészete és alapelvei Trent főtörzsőrmester életének részévé  váltak.

– Az emberek egy része vallásos és templomba jár, de nekem ott a kendō. – Trent elmondása szerint a gyermekei miatt kezdett kendōzni.

– Azt akartam, hogy a fiam szerezzen némi tudást Japánról, hiszen félig ő is japán. A leginkább Japánra jellemző dolgot kerestem, amit csak lehet – olyasmit, ami a legjobban megéri a belefektetett időt.

Trent gyermekei ma már felnőttek és elköltöztek otthonról. A jelenleg a hadseregben szolgáló John nevű fia volt a legfiatalabb külföldi, aki fokozatot kapott a Japán Kendo  Szövetségtől. Tizenhárom éves korában pedig állami bajnok volt Hawaii-on. Midori nevű leánya már házas és Hawaii-on él. Középiskolai tanulmányai során szerezte második dan fokozatát.

– Habár már nem gyakorolják a kendōt – mondta Trent – úgy hiszem, olyan szilárd alapokat nyertek általa, melyre felépíthetik az életüket.

Majd úgy folytatta, hogy a kendō művészete nem kor vagy nem, sem pedig fokozat kérdése.

– Az hogy valaki 5.danos, nem jelenti azt, hogy egy első dan fokozatú nem tudja megverni őt. – mondta, majd hozzátette, hogy ő magának is gyakran volt hasonló tapasztalata olyan kendōsokkal, akik szerinte jobbak voltak nála. 

– Sokszor tapasztaltam, hogy a japán kendōs tétovázott, amikor egy külföldivel kellett megküzdenie. Emlékszem, volt egy bajnokság, amin olyasvalakivel kellett megvívnom, aki  még sosem küzdött külföldivel azelőtt. Emiatt egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt támadást indított volna. Én meg elintéztem ezt a srácot, felfaltam, akár egy aligátor. Tudom, hogy erősebb kendōs volt, mint én, de nem hagytam neki esélyt arra, hogy rájöjjön erre. A mai napig nem tudja, hogy ő volt a jobb, tehát tulajdonképpen mégis én voltam az.

Ezen okból kifolyólag Trent szilárd meggyőződése, hogy a versenyek nem fontosak abból a szempontból, hogy eldöntsük ki a legerősebb kendōs.

A Mitake-hegyi bajnokságon

A legkülönlegesebb azon számos bajnokságok sorában, amelyeken az év folyamán részt vesz, a Hirohito császár születésnapjának alkalmából rendezett verseny a Mitake-hegy tetején. Trent az egyetlen külföldi, aki valaha megmászta a hegyet és elindult ezen a viadalon

Miután mind az Egyesült Államokban, mind Japán szerte rengeteg versenyen vett részt, Trent képessé vált, hogy  egyszerre keleti és nyugati szemmel szemlélje kendōt. És állítása szerint nincs hozzáfogható a nyugati világban.

– A kendō nem egy sport, vagy önvédelmi célú művészet. Az egyetlen módja, hogy rávilágítsak a kendō mibenlétére az, ha a valláshoz hasonlítom. Legalább annyira a harc, mint az élet eszméje is. Arra tanít, hogy ha elbuksz tíz alkalommal, akkor kelj fel tizenegyedszerre is. Arra nevel, hogy teljes szívvel tiszteld a másikat, egyszersmind felkészít a halálra. S bár valódi kardok nincsnek már jelen, a filozófia él.

– A régi időkben a szamuráj harcosnak készen kellett állnia bármire. Nem tétovázhatott, vagy az életébe került. Ugyanez igaz a mai kendōra és magára az életre is.

 A kendō az egyik legősibb japán harcművészet, mégis körülbelül a lakosság egy százaléka gyakorolja.

– Túl időigényes – mondja Trent. – Lehet, hogy fiatalkorukban elkezdik ugyan, de amikor felnőnek, más iránt kell felelősséget vállalniuk, mint az otthon és a család. – Trent azt mondja, hogy az átlagos japán kendōs fiatal saját állítása szerint nem szereti csinálni.

– Csak azért kezdi gyakorolni, mert kötelezik rá. A kendō fájdalmas és kemény. Inkább baseball-ozna, vagy tévézne. De ahogy idősebb lesz és elsajátítja az alapokat, a kendō jó dologgá válik, érdekes lesz, néha pedig életformává alakul.

Ami a saját életét illeti, Trent azt mondja, úgy találja, hogy nem tudja a kendōt az élete köré rendezni.

– Tehát az életemet kell a kendō köré rendeznem. A főiskolai tanulmányaimat áldoztam fel, hogy gyakorolhassam a kendōmat, ami néha hétből hét éjszakát visz el egy héten. Az edzések hosszúak, nehezek és fárasztóak. És le sem tudom írni azt a fájdalmat, amikor összevernek egy bottal. A technikák elsajátítását illetően Trentnek három évébe telt, mire bármi élvezetet lelt volna a kendōban. 

– Az alapok elsajátítás nehéz, mert a kendo technikái nem éppen természetes mozgások. Három évig figyeltem a tanáromat, mire el tudtam sajátítani egy egyszerű mozdulatot. Ráadásul még most sem tudom alkalmazni felnőttekkel, csak gyerekekkel szemben.

De függetlenül attól, mennyi időbe telik Trent számára a művészet elsajátítása, látja, ahogyan a tanulás megváltoztatta az ő és mások életét is. 

– A kendō magabiztosságot adott, hogy képes legyek pozitivan állni a dolgokhoz és ne féljek. Ha a kendo külsőleg erőssé tesz, de belül nem változtat rajtad semmit, akkor nagyon rossz úton jársz. Megesett, hogy japán szülők kerestek meg engem azzal, hogy nem tudják mit csináljanak a fiukkal, vagy lányukkal, mert egyszerűen nem is figyelnek a szüleikre. Nem tudják megfegyelmezni őket. Fogjam őket és próbáljak tanítani nekik valamit. Ezek a gyerekek pár hónapon belül megváltoztak. Tiszteletet tanultak és ami a legfontosabb, önuralmat. Láttam szégyenlős, önbizalomhiányos gyerekeket, aki szó szerint halálra voltak rémülve a társadalomtól, magabiztossá válni. Trent mindemellett olyan 85 éves férfiakat is látott, akik bár menni, látni, hallani is alig tudtak, mégis elbántak egészséges fiatalemberekkel.

kendō művészetével való kapcsolatuknak köszönhetően Trent tőrzsőrmester és felesége Toyoko számos barátra tettek szert tokioi tartózkodásuk alatt. Az, hogy továbbra is Japánban maradnak-e, csak egy a jövőre vonatkozó kérdések sorában, mivel közeledik a hadseregből való nyugdíjba vonulás ideje.

– A legegyszerűbb számomra az lenne, talán nem anyagilag, de pszichikailag, ha Japánban maradnék és folytatnám, amit csinálok. – mondja Trent. – Reálisabban szemlélve feltehetően vissza fogok térni Amerikába és keresek egy helyet, ahol gyakorolhatom a kendōmat és megpróbálok közreműködni valamiben. Nincs fogalmam a lélek halhatatlanságáról, de van az eszmék halhatatlanságáról. Ha el tudok érni néhány fiatalt és képes vagyok bizonyos mértékben pozitív módon hozzájárulni az életükhöz, akkor az eszmék átadás nem szakad meg. Nagyon sokat jelent számomra az, amit a kendō taníthat és hiszem, hogy felelősségem továbbadni ezeket az eszméket.

Black Belt Magazin 1978. január

(Fordította Vachter Ákos)

Trent Yoshimoto (Don) (1934-2009) (Kendo Kyoshi 7.dan, Iaido Renshi 7.dan)

(magyarul hamarosan…)

Friend, mentor, and teacher of countless students of Kendo and Iaido, Yoshimoto (Don) Trent (Kendo nannadan kyoshi, Iaido nannadan renshi) served the United States with distinction in the army, and later the air force, from which he retired at the highest possible non-commissioned officer grade, Chief Master Sergeant.  He served on the International Committee of the All Japan Kendo Federation, and tirelessly supported the development and practice of Kendo and Iaido.  A ferocious competitor, he was nonetheless kindly to all, especially children and animals, and his graciousness to the many members of the AiShinKai Iaido program who visited his home and dojo in Japan is remembered with great fondness.  Trent Sensei was instrumental in supporting the foundation of the AiShinKai, and  he generously contributed a large sum to assist rebuilding of our headquarters following the disastrous flood in 2007.  A photograph of Trent Sensei hangs in a place of honor at the AiShinKai.  He is greatly missed.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s