Lives of Master Swordsmen: A Katana


Eleven szépség és borotvaéles penge

Több mint egy évszázad telt el azóta, hogy a Meiji restauráció (1868-1912) során betiltották a katana viselését Japánban. Manapság igazi katanára csak múzeumokban és műkedvelők gyűjteményeiben bukkanhatunk, akik nagyra becsülik e műtárgyakat és felismerik azt az eleven szépséget, amit az enyhén ívelt penge formája és tökéletesen csiszolt felszíne hordoz magában.

A japán lakosság legnagyobb része talán soha sem érintett meg s talán még csak nem is látott igazi katanát. Mindamellett minden japánban él róla valamilyen kép, melynek helyességéhez szemükben kétség sem férhet. Ezért a kialakult képért leginkább a szamuráj filmek a felelősek. Ahogyan a nyugati western filmekben a legfontosabb szerep a híres hatlövetűé, úgy a szamuráj filmekben a katanáé. Az itt használt kardok kétségtelenül csak kellékfegyverek, hiszen senki sem lenne képes olyan könnyedén forgatni egy igazi, kovácsolt darabot.

A katana jó példa a Japán és Kínai kultúra közti hasonlóságokra is. A japán kardkovácsok a kései Heian-korszak (794-1191) során sajátították el a kardkészítés fortélyait a kínai módszer alapján, majd létrehozták a formájában és minőségében egyedi, ívelt két-kezes kardot. A modern kutatók is meglepetten tapasztalták, miután részletes vizsgálatnak vetettek alá néhány igazán régi katanát, hogy azok nagyon különleges, magas szintű technikával készültek. A katana egyedülálló alkotás s messze kimagaslik a földön valaha készített kardok sorából.

A kovácsmunka előkészületei

Manapság a katanára mindössze csak, mint műalkotásra tekintenek. Azonban egészen az Edo korszakig a kard volt az a fegyver, amely a szamuráj életét megvédelmezhette, ha veszélybe került. Éppenséggel az a tény, hogy a harcos élete vagy halála a kardjától függött, tette a kovácsolás folyamatát egy komoly, erős mentális előkészületet igénylő munkává. Yamauchi Sukemasá-tól, a híres 13.sz-i kardkovácstól származnak a következő sorok ezen előkészületekről:

 Téves lenne azt hinni, hogy a katana egyetlen haszna csupán a vágásokban rejlik. Az igazi kard megszentelt lánggal teli, hogy eleméssze a lélek minden szennyét s elsöpörjön minden ártó szándékot és akadályt, s mindemellett támasza legyen az állam helyes kormányzásának.

Ezét a kovács a felkészülés során úgy tekint magára, mint istenségre, vagy akár mint magára a világmindenségre. S miként  a Tűz Istene, a mester is figyelmét minden irányba kiterjeszti, hogy elérje az elme formátlan, kristálytiszta állapotát.

A régi időkben a kard-kovácsok a munka elkezdése előtt mintegy három hónapon keresztül nem ehettek húst és nem érintkezhettek nővel, ugyanis ezeket tisztátalannak tartották. A mai „modern” korban a előkészület részeként a mester megtisztítja lelkét, imádkozik Buddhához és az istenekhez, hogy képes legyen elkészíteni e csodálatos, remekbe szabott alkotást. Általában szokás még, hogy egy megszentelt szalma füzért is kiakasztanak a kemence fölé, vagy egy szintén megszentelt botot lengetnek a műhelyben a hely tisztaságának és különlegesen fontos voltának jeleként.

  A kardkovácsok megtisztító rituáléi nagyban hasonlítanak a sumo versenyzőknek az összecsapás előtt elvégzett szertartásaihoz. A birkózók hasonlóképpen eltöltenek némi időt a mentális felkészüléssel: a küzdőtéren ismételten sót szórnak szét, majd többszöri meghajlással tisztelegnek a hely szelleme előtt. A kovács hasonlóképpen tesz, azonban ő a kovácsolás hosszú-hosszú, rengeteg koncentrációt igényelő folyamatára készül fel, amely viszont csak az elme megtisztításával érhető el.

   Úgy tartják, ha az előkészítő rítusokat nem megfelelően végzik, a kard elgörbülhet, vagy akár el is törhet. Régebben azt tartották, hogy ha a katana egy olyan kovács kezei közül került ki, aki nem volt eléggé felkészülve lélekben, akkor a megidézett természetfeletti erők megbabonázták a kard tulajdonosát, s arra késztették, hogy az válogatás nélkül öljön. Mindazonáltal ma is úgy gondolják, hogy a megtisztított elme elengedhetetlen fontosságú egy kiváló kard készítéséhez.

A kovácsolás folyamata

A penge csodálatos, jeges kék csillogása elbűvöli a rápillantó szemet és talán épp ez az, ami a katanát a művészi alkotások sorba emeli. Az a tökély, amit mint fegyver és az a szépség, amit mint műremek képvisel, a japán kovácsok különleges szakértelmének köszönhető, akik folyamatosan óvták és fejlesztették technikájukat a kezdeti időktől fogva. E kard készítésének folyamata egyedülálló a világon. Most nézzük egy kicsit részletesebben.

Alapanyagként különböző lágyságú vasakat és acélt használtak, amelyet a szinte mindenhol megtalálható vasércből állítottak elő.

Mint fegyvernek, a kardnak elsősorban keménynek és ellenállónak kellett lennie. Ezért a kovácsok különleges módon, négy féle keménységű fémből készítették el a pengét.

A kard jelentősége

Ahogyan azt már korábban említettük, a katana a kései Heian korszak során jelent meg először s lett a lovasság legfontosabb fegyvere. E pedig egy időben történt a szamurájok osztályának felemelkedésével. Akkoriban a Hogen- és Heiji felkelések idején a harcosokban erős vágy élt a harctéri dicsőségre, hogy így növelhessék a birtokaikat és a jövedelmüket. Leginkább a karddal, szemtől-szemben vívott küzdelmet részesítették előnyben. Így egyre nőtt az igény az egyre jobb minőségű, élesebb, erősebb kardokra, s egyúttal a kovácsok szerepe helyzete is erősödött. A Kamakura korszakban rengeteg katana készült a vég nélküli háborúk során. A szamurájok mellett a parasztok és harcos szerzetesek is előszeretettel használták az új kardot, azonban a lakosság kezében felhalmozódott fegyverek jelentősen megkönnyítették az esetleges lázadások kitörését. Echizen tartomány például a 15. sz. közepétől, mintegy száz éven át az Ikko szektába tartozó buddhista papok uralma alatt ált. Ez a folyamat végül a 16. sz. közepén bekövetkezett katana-garihoz vezetett, mely során Shibata Katsuie nagyúr megtiltotta a parasztoknak és szerzeteseknek a kard viselését és használatát. Később Toyotomi Hideyoshi a szamurájokon kívül senkinek sem engedélyezte a katana viselését, így gátolva a rendszer elleni felkeléseket.

Ekkortájt terjedt el a kard egy másik, nem kifejezetten harci alkalmazása: a főurak katanát ajándékoztak a harctéren elért sikerek fejében, vagy akár ünnepi alkalmakon. Ez a fajta szerep jelentősen növelte értékét és népszerűségét.

Ez természetesen hatással volt a kovácsok munkájára is. A békés Edo korszak során (1603-1867) egyre díszesebb, különleges szépségű alkotások készültek. A markolatot gyakran cápabőrrel burkolták és selyemmel tekerték körül, a markolatvédő (tsuba) készítésénél előszeretettel alkalmaztak arany- és ezüstdíszítést. A katana a gazdagság és hatalom jelképévé vált.

A szamuráj lelke

     A Tokugawa korszak során Japánban beköszöntött a béke, s a katana puszta fegyverből a szamurájok lelkének és társadalomban betöltött szerepének jelképévé vált. Nitobe Inazo, a híres entellectuel lánya, mutat rá a következő sorokban a szamuráj és a katana közötti eltéphetetlen lelki kapcsolatra apja, Bushido: Japán lelke c. könyvének előszavában:

     Apám 1862-ben született Morioka városban, észak-keleten. Akkoriban még a feudalizmus volt a rend alapja. Ötéves korában  öltöztették először  hakamába a gyermekkorba lépés jeleként. Azon a napon egy go táblára állították a terem közepén és övébe tűzték – először életében – az első kardját. A go tábla egy csatateret jelképezett. Azt mondta nekem, hogy amikor először érezte a katanát az oldalán, egy különös, ünnepélyes érzés kerítette hatalmába és ezt gondolta:

“Ez egy igazi katana. Egy kard, mely képes embert ölni. Mostantól fogva szamuráj vagyok én is. Szamuráj, aki felesküdött a kardjára és urára. Bátornak és illedelmesnek kell lennie. S mindenek felett erősen kell szomjazza az igazságot.”

 Azonban mikor hét éves lett, kezdetét vette a Meiji restauráció, kardját elvették, mert már nem volt rá szükség. Ettől kezdve gyakran érezte, hogy valami hiányzik az oldaláról; magányosnak érezte magát.

Mától fogva – gondolta – egy kis rosszaság és hanyag viselkedés is megengedett. Később úgy emlékezett vissza erre, mint veszélyes időkre, amikor az emberek – úgy látszott -elvesztettek valamit – legbelül. 

Az idézett szövegből erősen kitűnik, hogy ez az egyedi szemléletmód és a kard elsődleges szerepe már a korai gyermekkortól fogva a szamuráj lelkébe vésődött. A kard őrködött szelleme felett s vezette az úton, hogy erényes, igaz emberré váljék. A szamuráj kardját énje részének tekintette s mindig az oldalán tartotta. Éjjelente pedig párnája alatt őrizte. A katana a szamuráj igazi lelke.

1868-ban a Restauráció felszámolta a szamurájok, parasztok, kézművesek és kereskedők osztályát. Nem sokkal ezután 1876-ban megtiltották a civil lakosságnak a kard viselését.

Manapság a katana készítése és a vele folytatott kereskedelem legális tevékenységnek számít, s mintegy 2500 kovács gyakorolja még a kardkészítés művészetét.

„A mesterműveket soha sem a véletlen hozza létre”- jegyezte meg egyszer Miyairi Shohei, a neves mester – „a hosszú gyakorlás elengedhetetlen.”

A szöveg Sugawara Makoto: Lives of Master Swordsmen c. könyvének függelékéből származik. Magyarul pár éve jelent meg Japán kardvívómesterei címmel a Szenzár Kiadónál.

Ez a cikk nem a Japán kardvívómesterei c. könyvből származik. Sugawara Makoto: Lives of Master Swordsmen c. könyvéből fordította Vachter Ákos

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s