Nakakura Kiyoshi hanshi, 9.dan


ed0fbf3512edf986b01bacca6d2027e0Nakakura Kiyoshi kendō, iaidō hanshi 9. dan
(1910. szeptember 24. – 2000. február 9.)

Nakakura Kiyoshi sensei kisgyermekként kezdett kendót tanulni, majd 17 éves korában belépett a Daidokan dojoba azzal a céllal, hogy hivatásos kendós váljék belőle. Nagyon hamar Nakayama Hakudo legjobb tanítványainak egyik lett, amikor 1930-ban, 19 évesen a Daidokan-ból tovább lépve beiratkozott a híres Yushinkan Dojo-ba, ahol csatlakozott Haga Junichi-hez és Nakajima Gorozo-hoz. Hármójukat csak úgy emlegették, hogy samba garasu, vagyis a “három varjú” (nagyjából olyan, mint “a három muskétás”) az 1920-as és 30-as években elért kendós sikereik miatt.

Ueshiba Morihei 1932-ben örökbe fogadta és megtette örökösévé, majd miután elvette feleségül az alapító lányát, Matsuko-t, felvette a Ueshiba Morihiro nevet. A pár öt év házasság után elvált, Nakakura pedig otthagyta az Ueshiba dojo-t és visszatért a kendóhoz. Számos versenyen vett részt és élete során rendkívüli sikereket ért el a kendóban és az iaidóban egyaránt, melyek kitartottak egészen hetvenes éveiig.
Nakakura sensei 9.dan hanshi fokozat birtokosa volt mind kendóban, mind iaidóban, és korának egyik legnagyobb kardvívója volt Japánban. Egészen haláláig aktív volt a Hitotsubashi Egyetem shihanja-ként.
Hússzoros bajnokként hatvan verseny során egyetlen meccset sem vesztett el. (Az újságok elnevezték a Touzai-Taiko Taikai (Kelet-Nyugat Bajnokság) ONI-jának, vagyis démonának.)

dvd-nakakura-kiyoshi-kendo
Nakakura Kiyoshi – Oni no Kenshi DVD

Ez amiatt is rendkívüli, mert a II. világháború alatt olyan súlyos sérülést szenvedett a bal lábán, hogy bal lábát előre helyezve újra kellett tanulnia kendózni. Erőteljes, domináns jodan stílusát egy idő után versenyek során nem is alkalmazta, mert nem tartott fair-nek az ellenfelével szemben.

Nakakura sensei tanára és egyben barátja is volt Yoshimoto (Don) Trent senseinek, aki elmesélte Nakakura sensei utolsó napjait a kórházban. Amikor két nappal a halála előtt meglátogatta, a nagy mestert a kórház tetején találta, amint egy vascsővel suburizott, erőteljes kiai-t hallatva. Így ment át ebből a világból egy másikba, kardforgatóként az utolsó leheletéig.

Amikor azt kérdezték Trent sensei-től, hogy mitől volt Nakakura igazán nagy ember, ő azt felelte, hogy Nakakura sensei soha életében nem mondott senkiről semmi rosszat, és akármikor szükség volt rá, vagy lehetősége volt segíteni a budo-ban, ő ott volt.

Forrás: http://aishinkai.com/Heroes.html

Interjú Nakakura Kiyoshi hanshival 

(megjelent a Kendo Tokuhon függelékében, 2012. Shirokuma)

A következő szöveg egy kétrészes interjú első részéből való, melyet 1987. október 15-én készített Nakakura Kiyoshi senseijel Hideo Yamanaka (山中秀夫), a Nihon Shuppan Hoso Kikaku Társaság elnöke. Az interjú 1988. szeptemberében az Aiki News 78. számában jelent meg.

“Ha azt gondolod valamiről, hogy nem vagy rá képes, nem is leszel. De ha elhatározod, hogy mindent beleadsz, hogy elérj valamit, sikerülni fog.” A régi stílusú, háború előtti kendō edzések műve, Nakayama Hakudō mester legjobb tanítványa és egykor Ueshiba Morihei fogadott fia, a hetvennyolc éves Nakakura Kiyoshi sensei egyike Japán legnagyobb kardforgatóinak.

Nakakura sensei: – Nagyapám fizette a taníttatásom minden költségét. Anyám harminckét éves korában özvegyült meg és nagy nehézségeken ment keresztül. A házunk kertje nagyapáménak folytatása volt és én az ő házában éltem egész addig, amíg iskolába nem mentem.

Yamanaka: – A nagyapjával való kapcsolata következtében kezdett a Daidokan Kendō Dōjōba (大道館道場) járni?
– Így van. Nagyapám akkoriban ötven év körül lehetett és nemrég vonult vissza. Mamushit (蝮・マムシ), egyfajta üregi viperát) tartott és miután eltörte a gerincüket, a falra akasztotta őket száradni. Sokszor etetett vele minket és azt mondta, hogy energikusak leszünk tőle. Így aztán elterjedt a pletyka, hogy én mamushin élek. Persze mi gyerekek egyáltalán nem akartunk enni belőle. (Nevetés.) Ugyanakkor, nagyapám erősködött, hogy meg kell együk, hogy erőt nyerjünk belőle. Amikor valami miatt nála maradtunk éjszakára, mindig megőrölt egy sült mamu-shit és mint afféle orvosságból, mindegyikünknek adott belőle egy adagot. Így a többieknek fogalma sem volt róla, hogy mi az. Nagyapám azt mondta, hogy étkezés után vegyünk belőle.

A következő azután történt, hogy Tokióba jöttem. Valahányszor megírtam nagyapámnak, hogy hamarosan versenyem lesz, shochut öntött egy likőrös üvegbe és felkereste a falu összes kegyhelyét, hogy imádkozon unokája sikeres szerepléséért. Amikor pedig megírtam neki az eredményt, ő újból meglátogatta a kegyhelyeket egy palack shochuval (焼酎), hogy köszönetet mondjon. Nagyapám viselkedése tett elszánttá, hogy nagyon keményen edzzek. Mindig az ő arca lebegett a szemem előtt valahányszor csak felvettem a ment. És a küzdelmek előtt ez igazán feltüzelt.

– Az ön nagyapja egyben a nevelőapja is volt, igaz?
– Igen. 1927 áprilisában váltam el nagyapámtól, ekkor tizenhét éves voltam. A Kagoshima tartománybeli Daidokan Dōjōba mentem, bár eleinte nagyapám azt mondta, hogy sosem engedne oda. Az idősebbik bátyám, aki egy iskolában tanított, minden szombaton, amikor itthon volt, próbálta jobb belátásra bírni nagyapámat, de ő csak dühös lett a bátyámra, mondván, hogy az ötlet teljesen haszontalan. Végül bátyám harmadik alkalommal, tanárom, Nakahara segítségével, sikerrel járt. Nagyapámat nyugtalanította, hogy csak a kendōval meg tudom-e majd keresni a kenyerem. Apám testvérét a Yoshitome család fogadta örökbe és a bátyám ezt a nagybátyámat is megkereste. Nagyapám megkérte őt, hogy beszéljen a közeli rendőrség vezetőjével és tudakolja meg tőle, hogy vajon képes lehetek-e fenntartani magam a jövőben, mint kendōka. A rendőrfőnök pedig azt felelte a nagybátyámnak: “Nem mondhatok semmi biztosat a jövőre nézve, de azt hiszem, minden az unokaöccsén múlik majd. Ha teljes mértékben a kendōnak szenteli magát és eléri legalább a 3. dant, akkor képes lesz fenntartani magát, mint kendōka.” Ez meggyőzte nagyapámat. Amikor készültem, hogy elbúcsúzzak, azt mondta nekem: “Most pedig nagyon keményen fogsz dolgozni, hogy kendōka legyen belőled. És addig nem jössz haza, amíg el nem érted a 3. dant.” Ez elszomorított, mert abban az időben nem volt egyszerű megszerezni a harmadik fokozatot. Az általános iskolai tanárok között akkoriban (1922 körül) egynek sem volt dan fokozata Kagoshima tartományban. Nagyjából két rendőrről tudtam, aki második danos és két vagy háromról, akik shodanosok voltak. Rettenetesen nehéz volt megszerezni a 3. dant. Mielőtt útnak indultam, a falubeliek kijöttek, hogy elbúcsúzzanak és adjanak egy kis ajándékot. Habár az összeg igen szerény volt, nagyjából 20-30 sen (1 sen=1/100 yen), a törődésük felbátorított.

Az edzés a Daidokanban nagyon szigorú volt. Hajnali 5-kor kellett felkelnünk és futva kellett mennünk a dōjōba, így már egy óra gyakorlástól is nagyon kifáradtunk. Azt gondoltam, hogy a szigorú edzések által szerzett tapasztalat segítségével az élet bármely területén megállom majd a helyem akkor is, ha nem válna belőlem kendōka. Sokszor futott át az agyamon, hogy összepakolok és hazamegyek. Ugyanakkor, valahányszor idáig jutottam, mindig lebeszéltem magam róla. Visszaemlékeztem arra, miként mentem oda nagyapám ellenére, és a falubeliekre, akik elbúcsúztak tőlem. Ezek miatt az okok miatt a végsőkig kitartottam, máskülönben valószínűleg feladtam volna és hazamegyek.

A Daidokanban volt egy nagyon szigorú kendō tanár, akit Maruta Kanehironak hívtak. Egy napon véletlenül átléptem a mellettem ülő shinaia felett. Maruta sensei látva ezt, elüvöltötte a nevem: “Nakakura!”. Azonnal megbántam, amit tettem, de már túl késő volt. Maruta sensei azt mondta, adjam oda a shinaiom és olyan erősen vágott rám vele, hogy csillagokat láttam. Majd azt mondta: “Mi az ördögre való szerinted a shinai? A shinai egy kard. A régi szamuráj harcosok úgy viselték gondját a kardjuknak, mintha a lelkük lett volna. Hogyan léphetsz át egy shinai felett, ami egy valódi kardot jelképez? A magadfajta sosem fogja semmire vinni, akármilyen sokat gyakorolj is. Most pedig szedd össze a holmid és menj haza!” Normális esetben haza is mentem volna, de – amint azt említettem – nem tehettem. Kértem hát, hogy most az egyszer bocsásson meg. Maruta sensei azt felelte: “Rendben. Viszont őszintén bocsánatot kell kérned a shinaitól, amiért átléptél felette. Emeld hát a fejed fölé a folyosón és tartsd is ott!”

Én pedig így álltam, fejem felett a shinaijal, amíg véget nem ért az edzés. Aztán visszamentem a kollégiumba a többiekkel. Amikor megnéztem magam a tükörben, hatalmas puklikat láttam az egész fejemen. Nem sírtam, amikor megütött, de akkor, amikor megláttam magamat, komolyan azt gondoltam, hogy hazamegyek és abban sem voltam biztos, hogy folytatnom kellene a kendō edzést. Végülis legyőztem a vágyat, hogy abbahagyjam és kizártam a gondolataim közül. Maruta sensei nagyon szigorú tanár volt és ráadásul keményen is ivott. Minden este együtt ittak a Daidokan vezetőivel, néha egészen hajnali egy óráig.

A kollégium egyik felügyelője egyik éjjel azt mondta, hogy a tanárunk még mindig iszik és biztos nem fog jönni másnap reggel. Mi pedig mind hittünk neki és nem is gondoltunk arra, hogy reggel a dōjōba menjünk. Azonban a sensei már öt óra előtt fent volt és zazen ülésben várt ránk az edzőteremben. A szolgálatban lévő diáktársunk jött szólni, hogy Maruta sensei már a dōjōban van. Mindannyian azonnal felugrottunk és futottunk a terembe. (Nevetés.) A dōjōban a diákoknak fel kellett akasztaniuk a névtáblájukat a falra, így meg lehetett mondani ki érkezett először és ki utoljára. Az utolsó rendszerint nagyon pórul járt. (Nevetés.) Azután kakarigeikoztunk. Abban az időben a kakarigeiko más volt, mint ma. Egy-két percig csináltuk egyszerre és rettenetesen nehéz volt. Habár nagyon fáradtak voltunk, akkor is keményen edzettünk tovább. A végére a dōjō fala gyakorlatilag elpusztult. Egyik alkalommal Arikawa Masayoshit – aki most Oita tartományban van – kiszorították a folyosóra. A padló beszakadt, ahogy rázuhant, és ő meg beleesett és be is szorult. Ugyanakkor sensei azt mondta, hogy folytassa a támadást onnan is! Ennek következtében teljesen beleragadt a padlózatba és nekünk kellett kihúznunk. (Nevetés.)

– Hány évig maradt a Daidokanban?
– Két évig. Háromszor edzettünk egy nap –reggel, délben és este – mindig egy-egy órát. Ha az ember kicsit idősebb lesz, ez a fajta edzés túl szigorú.
Miután elvégeztem a Daidokant, idősebbik bátyám ajánlásával a Fukuoka tartománybeli Daitosha Kogyo Hivatalba mentem kendōt tanítani. Ez 1929 áprilisában történt. Még azév novemberében részt vettem egy iskolai úton Tokióba, így találkoztam Nakayama Hakudō mesterrel.

Azért kerestem meg Nakayama senseit, mert Maruta sensei mesélt róla a haditudományok órán a Daidokanban. Maruta sensei látta Nakayama senseit Kiotóban a Yubukaiban az Orosz-Japán háború előtt és csodálkozott raja, hogy tarthatják őt Japán legjobb vívójának. Azt gondolta, könnyedén leüti majd és elindult, hogy támadást intézzen ellene. Ugyanakkor még a hakamáját sem tudta megérinteni. Maruta sensei nekirontott Nakayama senseinek, de az utóbbi elhárította a támadást és könnyedén a földre küldte őt. Azt mesélték, Nakayama sensei bámulatos volt. Ráadásul ezt magától Maruta senseitől hallottuk, akit a világ legerősebb tanárának gondoltunk. Nagyon kíváncsi voltam hát Nakayama senseire. Kilopóztam a fogadóból, ahol megszálltunk és meglátogattam őt. Amikor megkérdeztem a vele élő tanítványától, hogy láthatom-e a senseit, az megérdeklődte, hogy van-e valamilyen ajánlólevelem. Amikor elmondtam, hogy Kagoshimából jöttem és Maruta sensei volt a tanárom, beengedtek a dōjōba. Csakhamar megjelent Nakayama sensei és azt mondta: “Te vagy hát Nakakura-san. Jól ismerem Maruta senseit. Ha már itt vagy, miért nem edzel velünk?” Amikor mondtam neki, hogy nem hoztam magammal semmilyen felszerelést és inkább következő alkalommal edzenék velük, utasította az egyik tanítványát, hogy adja át a páncélját és mindent, amire szükségem van, hogy edzhessek. Nagyon meghatódtam, hogy olyasvalakitől hallottam ezt, akit szinte istenként tiszteltem.

Mivel azt gondoltam, hogy talán soha többé nem lesz ilyen alkalmam, ott maradtam. Az edzés végén Nakayama sensei megkérdezte, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozom. Amikor elmondtam, hogy kendōt tanítok, azt felelte, hogy még én is nagyon fiatal vagyok és ez csak időpocsékolás. Megkérdezte, nem jönnék-e Tokióba gyakorolni. Bár legszívesebben azonnal igent mondtam volna, azt válaszoltam, hogy előbb visszamennék Fukuokába, hogy megbeszéljem az ottaniakkal. Megkérdeztem, hogy segít-e, ha eljöhetek, majd távoztam.
A téli szünetben visszatértem Kagoshimába és mindent elmondtam nagyapámnak. Ő megadta az engedélyt és azt mondta: “Ha tényleg oda akarsz menni, megengedem. Elküldöm a pénzt, amire szükséged lesz. Mivel ez az, amit a legjobban akartál, használd ki a lehetőséget!” Akkor nagyon boldog voltam. Amikor visszatértem az iskolába január 5-én, beszéltem az igazgatóval és kértem, hogy engedjen elmenni. Habár azt mondta, hogy ez nem lesz egyszerű, mert nem küldtem neki előzetes értesítést, a gondolataim már Tokióban voltak, így nem várhattam. Azt gondoltam, még aznap este elmegyek, titokban. Hajnalban indultam el és két órát gyalogoltam az állomásig a felszerelésemmel a vállamon. Azután felszálltam a hét órás vonatra és elmentem Tokióba. Maruta senseinek köszönhetem, aki mesélt Nakayama senseiről, hogy az utóbbi tanítványa lehettem.

– Jól tudom, hogy amikor megérkezett a Yūshinkanba, Nakajima Gorozō (中島五郎蔵) és Haga Jun’ichi (羽賀準一) próbára tették, mert beképzeltnek hitték?
– Egy egyszerű vidéki fiú voltam Kagoshimából, aki azt se tudta, hogy kell rendesen köszönteni az embereket. Ráadásul nagyon új voltam ott és rögtön megkértem Nakajimát, hogy vívjon meg velem. Akkor Nakajima azt mondta, sosem látott még ilyen öntelt fickót! (Nevetés.) Akkoriban az volt az érzésem, hogy senki sem tud legyőzni. Azelőtt alig veszítettem meccset és egyáltalan nem akartam, hogy legyőzzenek, főleg nem Tokióban. Akkoriban Haga-san nagyon erős volt és belement, hogy vele gyakoroljak abban a reményben, hogy móresre taníthat. Meglehetősen durva edzés volt. A végén a jigeikoban úgy döntöttünk, hogy addig folytatjuk, amíg egyikünk fel nem adja. Végül Nakajimának kellett megállítania minket. (Nevetés.)

Ha azt gondolod valamiről, hogy nem vagy rá képes, nem is leszel. De ha elhatározod, hogy mindent beleadsz, hogy elérj valamit, sikerülni fog. Azt hiszem, a magas fokozatú tanárok azért kapnak vágást, mert az elhatározásuk, hogy ne lehessen őket megvágni, nem elég erős. Ha az ember úgy gyakorol, mintha egy valódi szituációban lenne, sosem vágják meg.
Sok évvel ezelőtt Nakajima azt mondta nekem: “Nakakura, mostanában könnyen elfáradok edzés közben.” Azt feleltem: “Nem csoda, ahogy gyakorolsz!” Nakajimának nem tetszett, amit hallott, így megkérdezte, miért gondolom ezt. Az oka az volt, hogy amikor gyakorolt, alulról tekintett felfelé az ellenfelére. Más szavakkal, kissé púpos volt az alapállása. Ha az ember így gyakorol, hamar elfárad. Ha alulról tekintünk felfelé az ellenfélre, nem láthatjuk a gondolatait abban a pillanatban, amikor megindítja a technikát. Ezért, amikor észere vesszük, hogy támadásba lendült, már túl késő. A kendōban, ameddig az ember folyamatosan támadja az ellenfelét, nem fárad el. Akkor kezd el fáradni, amikor az ellenfél kezdi el megvágni őt. Ezért is hangsúlyozom, hogy folyamatosan kell támadni. Amikor felveszel egy tartást, a harából kiindulva nézz le az ellenfeledre, mintha irányítanád a gondolatait. Így látva azokat, könnyű lesz megvágnod őt. Ezt mondtam Nakajimának. Edzés után odajött hozzám és azt mondta: “A gyakorlás sokkal könnyebb lett, miután úgy tettem, ahogy javasoltad. Néha mondasz valami hasznosat is, nem gondolod?” Azt feleltem neki: “Már több, mint hetven éves vagyok. Engedd meg, hogy hadd mondjak néha valami hasznosat!” (Nevetés.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s