Abe Tetsushi: A kendō-kultúra megértéséhez szükséges előfeltételek

Az alábbi cikk a Magyar Kendó, Iaidó és Jodo Szövetség 2011-2013 között 3 számot megélt kulturális lapjában, a Hissho Magazinban, annak is az első számában jelent meg. A közeljövőben a Magazin további cikkei is hasonló formában feltöltésre fognak kerülni. 

A „Kendō-kultúra” rovat elindításának alkalmából

A „Kendō-kultúra” rovatban alkalmanként egy-egy megadott témában szeretnék a kendōra vonatkozó kulturális információkkal szolgálni tagjainknak.

De mit is nevezünk „kendō-kultúrának”? Ha megpróbálom olyan sor­rendben lejegyezni, ahogy felmerülnek bennem, akkor a következő, kendōval kapcsolatos elemeket tudnám felsorolni:

  1. Kendō-technika (konkrét technikák, technikaelmélet stb.)
  2. A kendō elsajátításának rendszere (a technikai fejlődés érdekében alkalmazott gyakorlási módszer, elmélet, szokások stb.)
  1. Kendō-eszközök (a kendōban használatos eszközök, felszerelés stb.)
  1. A kendōban alkalmazott értékelés (dan-fokozatok, oktatói címek stb.)
  1. A kendō-verseny (módszerek arra az esetre, ha a kendōt versenysportként gyakoroljuk, szabályok stb.)
  1. Kendō-élet (kendō-szervezetek, rendezvények stb.)
  2. A kendō története (a kendō kialakulásának folyamata, az erre hatást gyakorló események, illetve személyek stb.)
  1. A kendō eszmeisége (a kendō-gyakorlók sajátos ideológiája, filozófiája stb.)

A XX. század végén, az addig egyedül a japán kultúra részét képező kendō hatalmas lépést tett afelé, hogy olyan kulturális jelenséggé fejlődjön, amelyben a világ minden pontján örömüket lelhetik az emberek. Az elkövetkező XXI. században az lesz a feladatunk, hogy kendō értékét még inkább ismertté tegyük a nemzetközi társadalomban.

Azért, hogy ezt megvalósíthassuk, még pontosabban és mélyebben kell megismernünk a „kendō-kultúrát”, mint eddig. A kendō a több mint 2000 éves japán társadalom és japán nép története során jött létre. Éppen ezért számos olyan elem található benne, amelyet a Japánon kívül nevelkedett emberek számára nem lehet egyszerű megérteni.

Azért, hogy a magyarországi gyakorlók is könnyebben megérthessék a „kendō-kultúrát”, a jelen rovatban amennyire csak lehet világos formában és könnyen érthető magyarázatok révén igyekszem majd egy-egy alkalommal az adott témát megvilágítani.

Magyar Kendo, Iaido és Jodo Szövetség

Abe Tetsushi, technikai igazgató

Hissho Magazin, I. évolyam/ I. szám. 2011. december

A kendō-kultúra megértéséhez szükséges előfeltételek

33797993273_b038effa4a_z

Mit tehetünk a kendō-kultúra még pontosabb, még mélyebbmegértésének érdekében? Az első válasz, amely felmerül bennem, ter­mészetesen a kendō edzések aktív látogatása. Ennek oka, hogy a kendō örömei és nehézségei bárki számára azonnal nyilvánvalóvá válnak, amint a gyakorlatban is shinait ragadva megpróbál együtt edzeni valakivel.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a puszta kendō gyakorláson keresztül maga a kendō-kultúra lé­nyege is tökéletesen elsajátítható lenne. Ehhez olyan szellemi munka is szükségessé válik, mint például a kendōval összefüggő különféle elemek alapos vizsgálata, a kendō japán kultúrához fűződő viszo­nyának átgondolása, vagy annak más kultúrákkal való összehasonlí­tása.

A „Kendō-kultúra” rovatban ebből a szemszögből szeretném megközelíteni a kendō-kultúrát. De honnan is érdemes kiindulni kendō-kultúra tanulmányozása során? Mindenekelőtt a budōra vonatkozó alapvető információk el­sajátítását ajánlanám.

A kendō-kultúra tanulmányozá­sa magába foglalja a kendō történelmének megismerését is. Köztu­dott, hogy a kendō a budō egyikágazata, történelmi szempontból pedig nem túlzás azt állítani, hogy „a budō története azonos a kendō tör­ténetével”. Ennyire fontos helyet tölt be a kendō a budō ágazatok között. Amennyiben tehát a kendō-kultúrát a maga teljességében próbáljuk megragadni, nem elég pusztán a modern kendōra fókuszáltan vizs­gálódni, hanem elkerülhetetlenné válik, hogy a budō szélesebb pers­pektívájából közelítsünk a témához.

Első alkalommal a budōra vonat­kozó általános információkat szeret­ném könnyen érthető formában rendszerezni, majd ezen keresztül a kendō-kultúra pontos és mély át­látásához szükséges előfeltételeket összefoglalni. A következő négy pontra szeretnék kitérni írásomban:

A budō fogalma

Japánban a budōt általánosság­ban a kendōhoz, dzsúdóhoz, karate-dōhoz, vagy aikidōhoz ha­sonló, Japánban született harci technikák összefoglaló neveként1 értelmezik. Még pontosabban körül­határolva, háromféleképpen közelí­tik meg a budōt Japánban:

  1. Küzdőtechnika (kakutōgi)
  2. Japán hagyományos kultúrájának része
  3. Versenysport

Az első kifejezés, a kakutōgi a testtel végzett harci technikák összefoglaló neve. Nemcsak a kendō, dzsúdó, vagy karate, de az olimpiai ágazatként szereplő boksz, birkózás és vívás is beleillik ebbe a kategóriába. A kendō tehát amellett, hogy budō ágazat, egyben kakutōgi, azaz küzdősport is. Egy olyan ábrával lehetne leginkább szem­léltetni ezt, ahol a kakutōgi nagyobb halmazán belül foglal helyet a budō kisebb halmaza. A budō második megközelítési módja a japán kul­turális hagyomány részeként való értelmezés. A japán kultúrán belül a következő, jellegzetes területeket különíthetjük el:

  1. Vers (waka – japán stílusú vers, haiku stb.)
  2. Tánc (kagura, sarugaku, bon-odori stb.)
  3. Színház (Nō-színház, kyōgen, kabuki, ningyō-jōruri bábszínház, stb.)
  4. Zene (a hangszerek közük a shamisen, koto, shakuhachi, a dalok közül a jiuta – “vidéki dalok”,nagauta – „hosszú dal”, népdal, shigin – kínai versek recitálása stb.)
  5. Kézművesség (lakkművesség, kerámia, textil, szobrászat stb.)
  6. Kertművészet (japán-kert)
  7. Építészet (a korszakonként eltérő stílusjegyeket viselő japán építészet)
  8. Geidō – “a művészetek útja” (sadō – teaszertartás, kadō – virágrendezés, shodō – kalligráfia, kōdō – “az illatok útja”, budō stb.)

A 8. pontban szereplő geidō kifejezés szó szerinti fordításban annyit tesz: “a művészet útja”. A fent felsorolt hagyományos japán művészeteket jelenti, amelynek egyik ágaként ismerik el a budōt is. Ma azonban, amikor egyre inkább a budō versenysport jellege kerül előtérbe, ez a felfogásmód lassacskán eltűnni látszik.

A budō harmadik megközelítési módja annak versenysportként való felfogása. A mai japán fiatalok köré­ben elsősorban olyan sportok örvendenek népszerűségnek, mint a baseball, futball, tenisz, vagy a ko­sárlabda. A középkorúak esetében hozzáadódik még ezekhez a golf. Amennyiben a kört a nézettség alap­ján megítélhető versenysportokra is kibővítjük, megemlíthetjük még a műkorcsolyát, a sumōt, vagy a mara­ton futást is.

Ezekkel az ágakkal összeha­sonlítva általában hajlamosak vagyunk a budōt viszonylag alacsony népszerűségű sportnak tekinteni. Ez azonban korántsem igaz. Magyarországról is elmond­ható, hogy a sportok népszerűségi fokának megítéléséhez sokszor egyedül azt tekintik mércének, hogy mennyit foglalkoznak az adott ágazattal a médiában, azaz a tévé­ben, újságokban, magazinokban, vagy azinterneten. Kétségtelen, hogy a budō viszonylag ritkán jele­nik meg ezeken a felületeken, a gyakorlók számát tekintve viszont az adatok egyértelműen a budō népszerűsége mellett tanúskodnak. A kendō esetében például már csak is eléri a 1.400.000 főt.

A baseballhoz, vagy futball­hoz ugyan nem ér fel, a többi versenysport mögött azonban sem­mivel sem marad el. A kendōt, dzsúdót és kyūdōt emellett hosszú évek óta használják az iskolai oktatás testnevelési tantervének részeként. 2012-től az alsó középiskolákban kötelező tantárgyként is beveze­tik. Amennyiben tehát nem a mé­diát, hanem a pedagógiai hatásokat tekintjük értékmérőnek, kijelen­thetjük, hogy a japán társadalomban rendkívül magasra értékelik a budōt.

Az eddigiekben a budō Japán­ban elfogadott fogalmát próbál­tam könnyen érthető formában elmagyarázni. Egy dologra ugyanak­kor nem árt odafigyelni: a budō nem egyetlen fogalommal körülírható je­lenség. A történelem során számos különféle funkciót töltött be: hol em­berölési technika, hol oktatási mód­szer, hol hagyományos kultúra volt. Egy szóval, korszaktól és társadalmi háttértől függően a budō értéke, megközelítési módja, valamint az emberek budōról alkotott felfogása folyamatos változásban van.

A kobudō (“régi budō”)

image

A következőkben arra szeretnék kitérni, hogy milyen alfajai vannak a budōnak, illetve pontosan hol is helyezkedik el ezek között a keretek között a kendō.

Japánban manapság általában két kategóriára – kobudōra („régi budō”) és gendai budōra („modern budō”) – osztják fel a budōt. Először az első kategóriáról, a kobudōról szeretnék beszélni. A kobudō a Meiji-kor, azaz 1867 előtt fejlődött bugei ryūhák (harcművészeti isko­lák) összefoglaló neve. A bugei ryūha olyan szervezet, amely egy adott harci technika átadásának céljából jött létre. Ezt a ryūsonak („az iskola őse”) nevezett alapító hozza létre, akinek halála után a tanítványok hagyományozzák tovább a tech­nikát generációról generációra. A régebbi ryūhák esetében akár 500 éven keresztül is megszakítás nélkül fennmaradhatott az átadási vonal, és sokszor még ma is az egykori mód-szerekkel folytatják a gyakorlást.

A japán középkorban, azaz a bel­harcoktól terhes XIV-XVI. században számos bugei ryūha indult útjára. En­nek oka, hogy ebben az időszakban a bushik (a harcosok osztálya) számára elengedhetetlen volt, hogy uruk, birtokuk, valamint nemzetségük védelmére harci technikájuk fejlesz­tésén munkálkodjanak. A budō tör­ténete során ebben az időszakban fejlődtek a legnagyobb mértékben a technikák.

De hogyan is sajátították el a korabeli bushik a harci technikákat? Mondanom sem kell, hogy ekkor még nem léteztek videók, vagy kézikönyvek. Ezért – akár a kendō, akár a dzsúdó esetében –, ha vala­ki magas harci értékű, különleges technikát szeretett volna tanulni, nem volt más választása, mint olyan személyt keresni, aki rendelkezett ilyen magas szintű technikával, majd közvetlenül tőle elsajátítani azt. A bugei ryūha olyan szerveződés volt, ahol az ehhez hasonló, technikák elsajátítására törekvő emberek összegyűltek.

Japánban számos bugei ryūha született és halt ki az évek folyamán. A budō kutatás területén úgy tartják, hogy a következő három feltétel megléte nélkül egyetlen bugei ryūha sem tudott hosszú időn keresztül fennmaradni:

  1. A korabeli társadalomban meglehetős hírnévvel rendelkező, erős iskolaalapító
  2. Más iskolákban nem található, egyedülálló technika
  3. Kiemelkedő oktatási rendszer

Az első feltétel garanciát jelentett a tanítványok számára a technikai szintet illetően. Mivel a középkorban nem léteztek budō-versenyek és ha­sonlók, a technikai szintet egyedül a háborúkban és párbajokban elért eredmények szavatolták.

Mondanunk sem kell, hogy senki nem akart olyan embertől tanulni, aki nem tudott ilyen eredményeket felmutatni. Természetesen az ez­zel nem rendelkezők is alapíthattak iskolát, ebben az esetben azonban nem csak, hogy nem gyűltek köréjük tanítványok, de az is előfordulhatott, hogy a tanításért folyamodott tanítvány bírt magasabb technikai szinttel az iskolaalapítónál. Annak érdekében tehát, hogy egy bugei ryūha hosszú időn keresztül fenn­maradhasson, elengedhetetlen volt a kiemelkedő eredményeket fel­mutató, valódi harci képességekkel rendelkező, szimbolikus értékű isko­laalapító személye.

A második feltétel biztosítja a bugei ryūha egyedülállóságát. A sajátos technika más iskolákban nem tanulható, mások által nem is­mert technikát jelentett. Bármilyen kiemelkedő technikávalredelkezett is egy iskolaalapító, ha ez széles kör­ben ismertté vált a világban, az a technika értékét csökkentette. Ennek oka, hogy amennyiben a küzdelem előtt az ellenfél számára kitudódott a technika lényege, az nemcsak, hogy csökkentette a győzelem meg­szerzésének valószínűségét, de akár a harcos halálához is vezethetett. Egy szóval, a bugei ryūhák számára elengedhetetlen volt, hogy tech­nikáikat titokban gyakorolják, ne­hogy az mások előtt kitudódjon, és ez által őrizzék meg annak értékét.

Ekkor született meg szokás, hogy az iskolába való belépéskor a tanítvánnyal kishōbunnak („es­küirat”) nevezett szerződést kötöt­tek az istenek előtt, amelynek során a tanítvány megfogadta, hogy a tanult technikák tartalmát még a saját véreivel sem osztja meg. Az is előfordult, hogy az is­shi sōden („egyetlen leszármazottra hagyományozás”) elvét alkalmazva olyan rendszert hoztak létre, amely­ben az alapítóatya a teljhatalomból visszavonulva egyetlen tanítványra ruházta át jogait. A kobudōt gyakor­lók még ma is nagymértékben ide­genkednek attól, hogy gyakorlásu­kat mások előtt felfedjék, ami ennek a középkorban kialakult szokásnak a maradványaként értelmezhető.

A harmadik feltétel a bugei ryūha fennmaradását biztosította. Bár-mily hírneves volt is egy alapító, bármilyen kiváló technikával ren­delkezett is, ha ezt nem volt képes megfelelően, egyben hatékonyan átadni a következő generációnak, akkor az iskola szükségszerűen ki­halt. Más szóval ahhoz, hogy a bugei ryūha a technikai színvonalat magasan tartva örök időkig fenn­maradhasson, nélkülözhetetlen volt a kiemelkedő oktatási szisztéma.

A XVI. században létrejött isko­lában, a Yagyū Shinkage-ryūban például a tanítványok kata-gya­korlással (formagyakorlatokkal), fokozatosan emelték magasabb szintre technikájukat, az ezzel párhu­zamosan elsajátítandó technika-elmélet pedig szövegek formájában állt rendelkezésre. E kettő, tehát a katák és az elmélettanulmányozása nélkül ebben a ryūhában nem lehe­tett ténylegesen elsajátítani a tech­nikákat. Kiemelkedő oktatási rend­szer nélkül ugyanis a bugei ryūhák szükségszerűen megszűntek létezni a hosszú történelem folyamán.

Sajnos nincs lehetőség arra, hogy e helyütt részletesebben kifejtsük a témát, a bugei ryūha azonban a japán budō kulturális értékének egyik leglényegesebb eleme. Egyedülállósága annak a hagyományos átadási módszernek a létrehozásában rejlik, amely a szemmel látható technikát kataként, a szemmel nem látható elméletet pedig dokumentum5 formájában hagyta hátra az utókorra. Mivel a mai korban már léteznek videók és fényképek,mindez talán nem tűnik annyira meglepőnek. Ha azonban belegondolunk, hogy ezek a tech­nológiák alig néhány tíz éve jelentek meg, talán érthetővé válik, milyen fontos volt több száz évvel ezelőtt a bugei ryūha átadási rendszere.

A kobudō bemutatásához eddig a bugei ryūhákkal kapcsolatostudni­valókat ismertettem. De pontosan milyen ágakat is különböztetünk meg, ha a kobudōt technikánként csoportosítani próbáljuk? Az alábbi­akban az egyes technikák jellegzetes képviselőit próbálom felsorolni.

  1. Kenjutsu – Japán karddal gyakorolt harci technika. (pl. Shinkage Yagyū-ryū Kenjutsu, Ono-ha Ittō-ryū Kenjutsu)
  2. Kyūdō – Íjjal gyakorolt harci technika. (pl. Ogasawara-ryū Kyūjutsu, Heki-ryū Kyūjutsu)
  3. Jūjutsu – A dzsúdó eredeti formája. Az ellenfelet puszta kézzel, dobásokkal leterítő tech-nika. (Sekiguchi-ryū Jūjutsu, Yōshin-ryū Jūjutsu stb.)
  4. Bajutsu – Lovaglás, lovas harci technika. (Ōtsubo-ryū Bajutsu, Hachijō-ryū Bajutsu stb.)
  5. Iai – battōjutsu – Olyan technika, amellyel az ellenfelet a kard kihúzásának pillanatában lehet levágni. (Musō Shinden ryū Iai jutsu, Musō Jikiden Eishin-ryū Iaijutsu stb.)
  6. Jōjutsu – Bottal gyakorolt technika (Shindō Musō-ryū Jōjutsu stb.)
  7. Naginata – Naginatát (alabárd-szerű fegyver) használó harci technika (pl. Tendō-ryū Nagina tajutsu)
  8. Kogusoku - Páncélban, rövid karddal gyakorolt harci technika. (Araki-ryū Gunyō Kogusoku stb.)
  9. Kusarigama-jutsu – Kusari gamával (láncos sarló) gyakorolt harci technika (Nitō shinkage-ryū Kusarigama-jutsu stb.)
  10. Fundō-jutsu – Fundōval (nehezékkel ellátott lánc) gyakorolt harci technika
  11. Jutte-jutsu – Juttéval (rövid vasrúd, a markolat közelében kiágazással) gyakorolt harci technika
  12. Suijutsu – Páncélban való úszást is magába foglaló, vízben használt harci technika (Kobori-ryū Suijutsu)
  13. Torite-jutsu – Az ellenfél elfogására és megkötözésére szolgáló technika.
  14. Ninjutsu – Felderítő tevékenységhez szükséges technikák. (Igaryū Ninjutsu stb.)
  15. Shuriken-jutsu – Shuriken-nel (dobócsillaggal) gyakorolt harci technika (Negishi-ryū Shurikenjutsu stb.)
  16. Hōjutsu – Puskával, ágyúval gyakorolt harci technika. (Morishige-ryū Hōjutsu stb.)

Ismételten szeretném hangsúly­ozni, hogy a kobudō a bugei ryūhák összefoglaló neve, nem pedig egy adott technikáé. Általános, hogy az egyes bugei ryūhák saját ryūha-nevet és technikai rendszert hoznak létre. Az Edo-kor (1604-1867) végén nem kevesebb, mint 745 kenjutsu, 179 jūjutsu, 148 sōjutsu (lándzsa) 51 kyūjutsu, 67 bajutsu és 192 hōjutsu bugei ryūha létezett.

Sajnálatos módon, amikor 1867 után a japán társadalomban aktívan szorgalmazták az európai kultúra átvételét, – mint idejétmúlt kulturális elemek – a bugei ryūhák is eltűntek a társadalomszínpadáról. Ez a jelenség napja-inkban is folytatódik. Azért, hogyakobudō válságos helyzetén segít­sen, a Nippon Budōkan6 1979- ben útjára indította a kobudō megőrzését és támogatását célul tűző Nihon Kobudō Kyōkai (Japán Kobudō Egyesület) nevű szerveze­tet.7 Az egyesülethez jelenleg 88 bugei ryūha tartozik.

A gendai budō („modern budō”)

A kobudō után a gendai budōra vonatkozó tudnivalókat szeretném ismertetni.

A gendai budō a kobudō megre­formálásával 1867 után kialakított, vagy újonnan létrehozott technikák összefoglaló neve. A következő ki­lenc ágazatot jelöli:

  1. Jūdō (XIX. század vége. A jūjutsu kobudō ágazat technikáinak tovább­fejlesztésével és rendszerezésével létrejött ágazat. Alapító: Kanō Jigorō)
  2. Kendō (XIX. század vége. A ken­jutsu kobudō ágazat technikáinak továbbfejlesztésével és rendszerezé­sével létrejött ágazat. Alapító: nincs)
  3. Kyūdō (XIX. század vége. A kyūjutsu kobudō ágazat technikái­nak továbbfejlesztésével és rend­szerezésével létrejött ágazat. Alapító: nincs)
  4. Karate-dō (XX. század eleje. A Kínából átvett, majd Okinawán továbbfejlődött pusztakezes harcművészet Japánban megreformált és rendszerezett válfaja. Alapító: Funakoshi Gichin)
  5. Aikidō (XX. század eleje. A jūjutsu kobudō ágazat technikáinak tovább­fejlesztésével és rendszerezésével létrejött ágazat. Alapító: Ueshiba Morihei)
  6. Shōrinji Kenpō (A második vi­lágháború után Japánban, a kínai shaolin gongfu (kung-fu) tovább­ fejlesztésével és rendszerezésével létrejött irányzat. Alapító: Sō Dōshin)
  7. Naginata (XIX. század vége. A naginata-jutsu kobudō ágazat továbbfejlesztésével és rendszerezé­sével létrejött ágazat. Alapító: nincs)
  8. Jūkendō (XIX. század vége. A sōjutsu kobudō ágazat tovább­fejlesztésével és rendszerezésével létrejött ágazat. Alapító: nincs)
  9. Sūmō (XX. század eleje. A régi időktől létező sumō-bemutatók újjászervezésével kialakult irányzat)

A fent felsorolt gendai budō ágazatokon kívül számos más, budōnak nevezett csoport létezik még Japánban. Ezeket a csoportokat azonban „shinkō budōnak”8 („újon­nan létrejött budō”) nevezzük, és bizonyos mértékig megkülönböz­tetjük őket a gendai budō ágazatok­tól. A megkülönböztetés kritériumai nincsenek világosan meghatározva, ám nagyjából a következőket veszik alapul:

  • 1)Tradicionalitás
  • 2)A japán társadalomban való is­mertség, gyakorlók száma stb.
  • 3)A japán társadalomban felmuta­tott pedagógiai érték

Vonatkoztatási alapként közlöm az egyes gendai budō ágazatok szövetségeinek nevét, alapítási évét és taglétszámát (a hivatalos dan-fokozattal rendelkezők száma).

  1. Dzsúdó – Zen Nihon Jūdō Ren­mei (Összjapán Dzsúdó Szövetség, 1949, 203.000 fő)
  2. Kendō – Zen Nihon Kendō Ren­mei (Összjapán Kendō Szövetség, 1952, 1.420.000 fő)
  3. Kyūdō – Zen Nihon Kyūdō Ren­mei (Össz-Japán Kyūdō Szövetség, 1953, 130.000fő)
  4. Karate – Zen Nihon Karate-dō Renmei (Összjapán Karate-dō Szövetség, 1964, 300.000 fő)
  5. Aikidō – Aikikai (1948, 182.000 fő)
  6. Shōrinji Kenpō – Shōrinji Kenpō Renmei (Shōrinji Kenpō Szövetség, 1962, 40.000 fő)
  7. Naginata – Zen Nihon Naginata Renmei (Összjapán Naginata Szövet­ség, 1955, 55.000 fő)
  8. Jūkendō – Zen Nihon Jūkendō Renmei (Összjapán Jūkendō Szövet­ség, 1956, 48.000fő)
  9. Sumō – Nihon Sumō Renmei (Japán Sumō Szövetség, 1946, 7.000 fő)10

Lehetnek, akik Európában igencsak meglepődnek ezeknek a számértékeknek a hallatán. Sokan azt gondolják ugyanis, hogy Japán­ban is a karate, vagy a dzsúdó számít népszerű budō ágazatnak épp úgy, ahogyan Európában. Japánban azonban a kendō gyakorlók száma szembetűnően meghaladja a többi ágazatét, ami nem meglepő, ha a japán történelemre gondolunk.

1185-től 1867-ig a bushik kormányozták az országot. Uralkodó osztályként a bushik egyik jelleg­zetessége a nép fegyveres erővel való irányítása volt. Ezzel egy időben azonban a közös földet, népet és tulajdont védelmező, a köz iránt erős tudatossággal felruházott, ideális embert is megtestesítették. Az a tény, hogy 682 éven keresztül uralták az országot, bizonyítja létük jelentőségét.

A bushik szimbóluma a japán kard, azaz a karddal gyakorolt fegy­veres erő volt. Más szóval, a japánok által elképzelt ideális ember képéhez elengedhetetlenül hozzátartozik a japán kard. Ez az oka annak, hogy még ma, amikor a bushik már rég eltűntek a társadalomból, és már nem kardot, hanem shinait használunk, a japánokban még mindig kitörölhe­tetlenül él egyfajta érzés és elvárás, amely a kardforgatást gyakorló em­berben látja az ideális embertípus megtestesülését. Nem az ellenfelet látványos dobással elröpítő dzsúdós­ban és nem is a rosszfiúkat egyetlen rúgással padlóra küldő karatésban keresi ezeket az ideálokat.

Azt, hogy a mai japánokban mi­lyen mértékben található meg ez az érzés, nem lehet pontosan tudni. Ám az a körülmény, hogy a kendō gya­korlók száma messze kimagaslik a kilenc ágazat közül – annak ellenére, hogy mint önvédelmi technika, vagy versenysport a modern társadalom­ban nem bír jelentős gyakorlati ér­tékkel –, mégis sok mindent elárul.

Sakai Toshinobu, a Tsukuba Egyetem professzora, aki 2007 óta három egymást követő évben is el­látogatott a Hungária Kupára, éppen ezt a témát, azaz a japánok kardhoz fűződő gondolkodásmódját tanul­mányozza. A fiatal generáción belül ő ma Japánban az első számú ku­tató. Alkalomadtán szeretném majd megismertetni Önökkel a professzor munkásságát, remélem, hogy mind­annyian örömmel fogadják majd.

Végezetül, néhány további gon­dolattal szeretném kiegészíteni a gendai budō témakörét.

A második világháború 1945- ös lezárását megelőzően működött Japánban az 1894-ben alapított, Dai Nippon Butokukai nevű budō-szövetség. A GHQ ezt 1946-ban feloszlatta, a budō gyakorlást pedig egész Japán területén betiltotta. Az itt felsorolt szövetségek mind a GHQ tilalmának feloldását követően, újonnan alakultak. Mivel a kendō tradicionális jellegének és veszély­ességének fokát más ágazatokhoz képest nagynak ítélték, a kendō e-setében kellett eltelnie a leghossz­abb időnek a tilalom feloldásáig.

Még egy szervezetről, a Nippon Budōkanról szeretnék néhány szót szólni. A Nippon Budōkan az egyes szövetségek tevékenységével köz­vetlen kapcsolatban ugyan nem áll, mégis a kilenc gendai budō ágaza­tot átfogóan támogató szerepet tölt be. A következő, konkrét tevékeny­ségekben vesz részt:

  1. Tulajdonát képezi a Nippon Budōkan elnevezésű, 20.000 fő befogadására alkalmas in­tézmény, amely rendelkezésre áll az egyes szövetségek rendez­vényei számára.
  2. A budō-kultúrával kapcsola­tos kiadványok megjelentetése.
  3. A budōval kapcsolatos kuta­tási anyagok gyűjtése, a Nihon Budō Gakkai vezetése és támo­gatása.
  4. A Kokusai Budō Daigaku (Nemzetközi Budō Egyetem, IBU) megalapítása és vezetése.
  5. Budō-delegációk megszervezése és egyebek.

A kendō és a kenjutsu

28226237518_c23a648256_z

A kenjutsuról, mint kobudō ágról, a kendōról, mint modern budō ágazatról, valamint a kettő fogalmi különbségéről az eddigiekben már szót ejtettünk. A következőkben, zárásként ezek konkrét tartalmi eltéréseiről szeretnék szót ejteni.

A technikai téren mutatkozó különbségekre először a lábmunkát hozhatjuk fel példaként. A mai kendōban sokszor használjuk a su­riashi (csúsztatott lépés) nevű láb­munkát. Habár a kobudōban is használnak suriashit, nem helyeződik akkora hangsúlyt rá, mint a kendō esetében. Mire vezethető vissza ez a különbség?

Az eltérés legfőbb oka a gya­korlás helyének megváltozásában kereshető. Megközelítőleg a XVI. századig a bushik között szinte teljesen ismeretlen volt a szokás, hogy fedett helyen gyakorolják a kenjutsut. Ehelyett álta­lában szabad téren gyakoroltak. A kültéri harcokban leggyakrabban a hétköznapi járáshoz közeli láb­munkát alkalmaztak. A XVIII. század beköszöntével azonban elterjedt a szokás, hogy beltéri föld-, vagy desz­kapadlón gyakoroljanak. A deszka­padlón végzett gyakorlásnál a kültéri edzésekhez képest nagyobb szükség volt a súlypont stabilizálására a nagy sebességgel végzett mozgás során. Ennek következtében a mai suriashi vált a leggyakrabban használt láb­munkává.

Hogy milyen különbségek figyelhetők meg a fegyverek – a japán kard, a fakard és a shinai (bambuszkard) használata között? Azonnal világossá válik, amint meg­figyelünk egy iaidō gyakorlást: a kenjutsuban gyakrabban használják a hiki-giri technikát. A hiki-giri olyan technika, amelynek során a gyakorló egy helyben marad és a kardot a sa­ját testének irányába húzva vágja le a célpontot. Ahogy azonban már fentebb kifejtettük, a beltéri desz­kapadlón végzett gyakorlás elterje­désével egyre népszerűbbé váltak a szúró technikák (tsuki-waza), amely­ekkel a kard, vagy shinai végét nagy sebességgel az ellenfél testének lét­fontosságú területeihez lehetett jut­tatni.

A tsuki-waza közkedveltsége később magával hozta az oshi-giri és a fumikomi-ashi elterjedését is, amelyekkel a hiki-kirinél gyorsab­ban lehetett levágni az ellenfelet. Az oshi-giri nem más, mint oly­an technika, amelynek során az ököl előrenyújtásával a kard vé­gét előrefelé toljuk, így a célpontra nyomást gyakorolva vágunk. Egy szóval ahhoz, hogy a tsuki-wazát és az oshi-girit hatékonyan lehessen kivitelezni, ésszerű volt a suriashi mellett fumikomi-ashit alkalmazni.

A XVIII. század második felé­ben valószínűleg már nagyjából megegyező technikákkal folyt a gya­korlás, mint a mai kendōban. Voltak azonban, akik kétségesnek találták, hogy ez a fajta vágás mennyire le­ het hatékony a gyakorlatban, valódi karddal folytatott küzdelem során.

Milyen különbségek figyelhetők meg továbbá a kendō és a kenjutsu gyakorlási módszerét tekintve?

A XVII. század előtt például nem volt szokás a kenjutsu edzéseken ji-geikót (vívásgyakorlást) végezni. A hétköznapi gyakorlás során pusztán fabottal, fakarddal, valamint habiki-vel végzett kata-gyakorlás folyt. En­nek oka a lehetséges sérülésveszély volt. Aki rendelkezik a kendō jigeiko terén szerzett tapasztalatokkal, az tudja, hogy egy komoly összecsa-pás akár az ellenfél életbe is kerül­het, még akkor is, ha csak fa-botról, vagy fakardról van szó. A kenjutsu-gyakorló bushik számára is gondot jelentett tehát a technikák biztonsá­gos, ugyanakkor ésszerű elsajátí­tása. A szamurájos filmekben néha látni olyat, hogy fakarddal végeznek jigeikót, ez azonban nem a valóság.

A XVII. század beköszön­tével végül megalkották azt az edzésmódszert, amely a shinai és a védőfelszerelés alkalmazásának köszönhetően lehetőséget adott az ellenféllel való szabad össze­csapásra. Ezt a gyakorlási módot shinai uchikomi kenjutsunak, vagy shinai uchikomi geikónak nevezték, és hamarosan az egész országban elterjedt. Sok bushi tudatában lehe­tett ekkor már annak, hogy az addigi, puszta kata-gyakorlással valódi harci helyzetben nem tudnák tökéletesen megállni a helyüket.

Láthatjuk, hogy számos külön­féle típusú eltérést fedezhetünk fel a kendō és a kenjutsu között. Nem szükséges azonban e kettőt két, teljesen különálló dologként felfog­ni. Amikor a kenjutsut és a kendōt kobudō és gendai budō ágként, egymástól elválasztva közelítettem meg, mindössze kényelmi szempon­tok vezettek, hogy az információkat könnyen érthető formában rend­szerezhessem. Eredendően azon­ban e kettő nem más, mint egyazon technika. A következő, szimbolikus értékű példát szeretném felhozni en­nek szemléltetésére.

Japánban a hosszú ideje gya­korló, magas fokozatú kendōsok egy bizonyos technikai szintre érve olvasgatni kezdik a középkortól az újkorig terjedő időszakban íródott bugei denshókat (a harcművészetek átadásáról szóló szövegeket). Mi-vel ezek több száz évvel ezelőtt élt bushik által lejegyzett szövegek, ter­mészetesen nem a kendō, mint mo-dern budō ágazat kézikönyvei. Mind a kifejezések, mind a szövegalkotás a klasszikus japán nyelvet tükrözik, ezért az írások meglehetősen ne­hezen érthetőek. Ennek ellenére, a magas fokozatú gyakorlók nem-csak olvassák e szövegeket, de saját tapasztalataikkal és véleményükkel kiegészítve értekezéseket is folytat­nak róluk. Fiatalabb koromban nem nagyon értettem az ehhez hasonló tevékenységet. Ahelyett, hogy kín­lódó arccal régi szövegeket olvas­gatnánk, sokkal hasznosabb lenne inkább izomerősítést végezni – gon­doltam.

Ma viszont, 46 évesen, a 7. dan­nal és 38 év tapasztalatával a hátam mögött végre úgy érzem, hogy nem csak elméleti, de testi szinten is képessé váltam megérteni e kérdést.

Ahogy már kifejtettem, a ken­jutsu és a kendō edzéseken alkal­mazott testmozdulatok – fizikai je­lenségként felfogva – egyértelműen különböznek egymástól. Ha azon­ban az érzékszervi jelenségeknél – a szemmel látható szintnél – mélyebbre tekintünk és a vívás lát­ványként meg nem ragadható ele­meit próbáljuk megfigyelni, észreve­hetjük, hogy a kendō és a kenjutsu esetében is teljesen azonos elemek tekinthetőek fontosnak.

Ezek – többek közt – a következőket foglalják magukba: ma-ai (távolság), légzés, ki energia, az ellenfél mozgásának felméré­sére szolgáló képesség, valamint a saját testünk és tudatunk kontrol­lálásának képessége. Meglepő mó­don, nagyon gyakran a bugei den­shókban találni meg a választ azokra a kérdésekre, amelyek számomra a mai kendō edzéseken megoldhatat­lanok. A jelenségek értelmezésének és megvilágításának módja termé­szetesen nem a modern szemléle­tet tükrözik, a tapasztalaton nyugvó elemzéseknek és magyarázatoknak köszönhetően azonban olyan egyedülálló világ tárul fel, amelyet még a modern sporttudomány sem képes megragadni. Más szóval, időt és teret meghaladva ugyanazokkal a kihívásokkal nézünk szembe, mint a több száz éve élt bushik.

Ezért szeretném hangsúlyozni, hogy a kenjutsut, mint kobudō ágat és a kendōt, mint modern budō ágazatot egyetlen technikai rend­szerként, egyetlen kultúraként kell felfogni.

Összefoglalás

Ez alkalommal, a kendō-kultúra megértéséhez szükséges előfeltételek témáján keresztül jó néhány kérdés szóba került. Az idő szorítása miatt lehetnek ré­szek, amelyek nem kellően rendsz­erezettek. Remélem azonban, hogy sikerült legalább nagy vonalakban megismertetnem az olvasóval az olyan szakkifejezések lényegét, mint a budō és kendō, vagy a kendō és a kenjutsu.

Időnként látni olyanokat Eu­rópában, akik felszínes ismeretekre és tapasztalatokra támaszkodva, egy­oldalú szempontból alkotnak ítéletet a kendōról. Olyan is előfordul, hogy valaki csak azért, mert egy kicsivel előbb kezdett gyakorolni másoknál, mindentudó arccal rangidősként tünteti fel magát.

Nem az információkkal bőven ellátott Japánban, hanem Magyarországon gyakorlunk, ahol a kendō hagyományosan nem volt jelen. Előfordulhat ezért, hogy – amennyiben nem teszünk erőfeszítéseket – a céltól eltérő irányba kezd haladni a gyakorlásunk. Elkerülhetetlen tehát, hogy ne pusz­tán az oktató által a dōjōban el­mondottakra fordítsunk figyelmet, de igyekezzünk magunk is bi­zonyos fokú alapismeretek elsajátí­tásával részt venni a gyakorlásban. Mindenekelőtt erre szeretném fel­hívni az oktatói pozícióban lévők fi­gyelmét.

Japánban is gyakran látni ok­tatókat, akik a kendōt versenysport­ként könyvelik el, így a győzelem érdekében kizárólag technikai ok­tatást folytatnak. Fiatal korban sok örömet tud okozni, ha azzal a céllal gyakorlunk, hogy jó versenyeredmé­nyeket érjünk el. Sőt, a versenyszerű gyakorlás időszaka fontosnak is tekinthető a fejlődés során, ameny-nyiben magas szintű kendōt sze-retnénk megvalósítani a jövőben. A versenysportként űzött kendō azon­ban nem több mint egy kis része a kendō-kultúrának. Ezt semmiképpen nem szabad elfelejteniük az ok­tatóknak.

Minél magasabb életkort ér el, annál kevésbé tisztelik Japán­ban az olyan gyakorlót, aki megra­gad a versenysportként gyakorolt kendōnál. Ennek oka, hogy a hosszú évek óta gyakorlók tisztában vannak a kendō-kultúra valódi lényegével, valamint annak átfogó kiterjedé­sével.

A következő alkalommal a kendō technikájára vonatkozóan szeretnék néhány témáról szót ejteni.

Abe Tetsushi

Hissho Magazin, I. évolyam/ I. szám. 2011. december